Szerzők: Mariska E. Kret, Jorg J. M. Massen & Frans B. M. de Waal Fordította: Lajos Csenge Lektorálta: Kovács-Kun Orsolya Az érzések és azok kognitív értelmezése, vagyis az érzelmek, a túlélést segítik. Úgy hisszük, hogy érzelmek létezhetnek érzések nélkül is. Ezek észrevétlenül is jobban befolyásolják a viselkedésünket, mint gondolnánk, illetve valószínűleg erősebben is, mint az érzések. Tekintettel arra, hogy az érzelmek testi és lelki szinten nyilvánulnak meg, ezek megfigyeléséből következtetni lehet a jelenlétükre. Az érzéseket elsősorban magán-jellegű állapotoknak tekintjük, amelyek, bár rokon fajok között hasonlóak lehetnek, a tudomány számára többnyire értelmezhetetlenek maradnak. Ugyanakkor, a viselkedés megfigyelése során, illetve nem invazív technikák (szemmozgás-rögzítés, termográfia, hormonminták vétele) bevetésével gyűjtött adatok a kognitív feladatok (döntéshozás-minták, kognitív torzítások és figyelmi torzítások vizsgálata) eredményeinek összegzésesével jelentős új információkat kaphatunk az állatok belső világáról, és lehetőség szerint az érzéseikről is. Tekintettel arra, hogy sok állatfaj az emberhez hasonló viselkedési, neurofiziológiai, hormonális vagy kognitív reakciókat mutat a fenyegető ingerekkel szemben, logikusnak tűnik állati érzelmekről, illetve érzésekről beszélni. Ha mást nem is, a téma kortárs, többmódszeres megközelítése lehetővé teszi, hogy közelebb kerüljünk ezeknek a megértéséhez, mint eddig valaha. Véleménycikkünket a szakmai terület fejlődési irányának körvonalazására vonatkozó javaslatokkal zárjuk. Különböző álláspontok az állati érzelmekről és érzésekről Két évtizede Amszterdamban tartottak egy olyan szimpóziumot, amin az affektív pszichológia tudományának számos elismert szakértője is részt vett. A szimpózium címe, az Érzések és érzelmek élénk vitát váltott ki a két fogalom meghatározásáról. Egyes felszólalók a kettőt csupán ugyanannak az érmének a két oldalaként látták, míg mások éles kontrasztként tekintettek a két fogalom különbségeire. Antonio Damasio arra hívta fel a figyelmet, hogy az érzelmek olyan "bioregulációs reakciók", amelyek azt teszik lehetővé, hogy az adott élőlény megfelelően alkalmazkodhasson a körülményeihez (vö. Frijda, 2010.), míg az érzések az érzelem formálódása során fellépő fiziológiai változások mentális reprezentációi. Jelen cikkünkben ezekre a definícióra alapvető tényként tekintünk. A legtöbb kortárs szakértő nem tagadja az állati érzelmek létezését, és az elképzeléseik között az érzések kérdése a nézeteltérések kiváltója; ezért is fontos a kutatási eredmények bemutatásához használt terminológián való megegyezés, illetve annak vitatása, hogy a kutatók mennyire mélyülnek el az adatok értelmezésében (LeDoux, 2017; Mobbs és mtsai, 2019.). Mivel a téma szakirodalma terén való egyetértés nem kielégítő, jelen cikkünkben néhány a téma szakértői között kulcsfontosságú szerepet betöltő kutató véleményének elemzéséből indulunk ki. A cikkben használt terminológia összefoglalása az alábbi táblázatban található meg: Panksepp az állatok érzelmeit illető véleménye (2011) szerint az emlősök alfajai mind hasonló idegpályákkal rendelkeznek, amelyek az érzelmek kifejezését tagadhatatlanul segítik elő. Éppen ezért, a neurobiológia és az idegtudomány előrehaladása is fontos szerepet játszik az érzelmek biológiájának és pszichológiájának megértésében. Véleménye szerint mind az ember saját, mind a körülöttünk lévők érzelmeinek felismerése olyan agyi funkció, amelyre minden emlősfaj egyöntetűleg képes. Hasonló funkciókat pedig más állatfajoknál is megfigyelhetünk bizonyos kísérleti paradigmák alkalmazásával, illetve az agyi tevékenységeket fókuszba helyező mérésekkel (Panksepp, 2005). Anderson és Adolphs (2014) az érzelmeket az agyban létrejövő állapotként határozzák meg, míg az érzelmek befolyása alatt változó viselkedésmódokra az említett belső érzelmek fizikai kifejezéseként tekintenek. Ezen állapotok egyetemes funkcionális és alkalmazkodó tulajdonságokként mutatkoznak meg, amelyeket "primitív érzelmeknek" nevezünk, és amelyek minden fajra jellemzőek. Ezek a tulajdonságok még az egymástól evolúciósan távolabb álló csoportokban is vizsgálható, például a evolúciósan viszonylag messzebb állnak, példának okáért a gyümölcslegyek esetében, mely állatoknál ezek teszik lehetővé az ösztönreakcióik funkcionális elkülönítését és azoknak az alapvető viselkedésformákhoz való ok-okozati vonatkozásainak tesztelését. A szerzők jelen tapasztalati megközelítése mellőzi annak a kérdésnek a tárgyalását, hogy az állatok valóban rendelkeznek-e érzésekkel. A szerzők jelen empirikus megközelítése mellőzi annak a kérdésnek a tárgyalását, hogy az állatok valóban rendelkeznek-e érzésekkel. Barrett (2006) azt állítja, hogy a kontextus-alapú ismeretek elsajátítása elengedhetetlen az érzelmek bármely szociális közegben való formálásához. Ezen belül különbséget tesz a hominidek (emberszabásúak) és az állatvilág többi faja között; például az emberszabású majmok szubkortikus és kortikus, illetve annak közvetlen környezetében található agyi területei (lásd Stacho, illetve további szakértők különböző madárfajok eseteiben észlelt további hasonlóságok, 2020) között sűrű összeköttetés található, melyeknek az alapvető funkciók terén való következményeit lehetetlen figyelmen kívül hagynunk. Barrett (2012) szerint az érzelmeknek nem jelennek meg konkrét mechanikai formában, hanem olyan különböző módokon fejeződnek ki, amelyek között nincs észlelhető neurofiziológiai kapcsolat. Barrett megközelítése bizonyos jelentésalkotási folyamatokra világít rá, az emberi érzések keletkezési módjaival a középpontban. Mivel a hasonló pszichológiai kutatások többnyire az alanyok önálló beszámolóira támaszkodnak, ezeknek eredményei a mi terminológiánk szerint inkább vonatkoznak az érzésekre mint az érzelmekre. Ennek megfelelően, a további, Barrettéhez hasonló konstrukciós elméleteket is az érzésekre vonatkozólag tárgyaljuk.
megállapítás még inkább kétségbe vonja a kérdést, hogy vajon hasonlóak-e az érzelmeik azokhoz, amiket az emberek éreznek. LeDoux azonban nem azt szándékozza mondani ezzel, hogy az állatoknak nincsenek érzelmeik. Szerinte az érzelmek nem az érzések okozói, hanem a túlélési pálya működése az, amely inkább párhuzamosan mint ok-okozati viszonyban jelenik meg a tudatosan észlelt érzésekhez képest (LeDoux, 2021). Ez azonban lehetetlenné teszi az érzések létezésének észlelését anélkül, hogy a hasonló változásokra közvetlenül kérdeznénk rá. Végül pedig, az általános biológiában az érzelmeket tekintő nézetek egészen Darwin Az Érzelmek Kifejezése az Emberek és Állatok Esetében (1872) című művéig nyúlnak vissza, amely az emberi és más fajok közötti hasonlóságokat hangsúlyozta. A de Waal (2011, 2019) által bemutatott példák szerint az érzelmek fajtipikusak, és így csakis az adott faj evolúciós alkalmazkodásának fényében értelmezhetőek igazán. Feltételezendő tehát, hogy minden, ami kapcsolódik hozzájuk, többek között például az érzések létezésének lehetősége is, hasonlóan észlelhető a rokon fajok között, még akkor is, ha a viselkedésmintákkal foglalkozó biológusok figyelmének középpontjában inkább az érzelmek az állati viselkedésen keresztül való kifejezésének vizsgálata áll, mint a belső állapotok kutatása. Ennek megfelelően, de Waal (2011, 201. o.) is Anderson és Adolphs (2014) álláspontját képviseli, mondván, hogy a hasonló érzések létezése bár feltételezhető, de az állatok által megélt tényleges tapasztalatokról egyelőre nincs pontos elképzelésünk. Mindent összevéve, a legtöbb kutató egyetért abban, hogy míg az állatok bizonyos ingerekre olyan alkalmazkodó viselkedéssel válaszolnak, melyek belső állapotokon alapulnak, ezek nem minden esetben nevezhetőek érzelmeknek. Jelentős vita folyik azonban arról, hogy vajon az állatok tudatában vannak-e a fent említett érzelmeknek - vagy érzéseknek - a létezésének, illetve, hogy vajon milyen fontossággal bírnak az érzések az említett érzelmekkel kapcsolatban. Az emberek és más állatok érzelemiről Fontos, hogy ezen említett szubjektív tapasztalatok nagy valószínűséggel többé-kevésbé különböznek különböző fajok esetében, vagy akár egy bizonyos fajon belüli más egyedek esetében is. Minden faj evolúciós fejlődése során előfordulnak úgynevezett általános speciális környezeti nyomás, amely hozzájárul egy olyan test, illetve agy kialakulásához, amely mind formájában, mind teljesítményében egyedi. Egyes fajok azonban, mint például a csimpánzok és az emberek, viszonylag hasonlóak egymáshoz, mivel az evolúciós fejlődésük hosszú ideig összefonódott. Éppen emiatt, az érzelmek kifejezetten hasonló módokon nyilvánulnak meg az emberek és a majmok esetében, ebbe beleértve azokat a homológ arckifejezéseket is, amelyek a majmok és emberek közel azonos arci izomzatának köszönhetőek (Burrows és mtsai, 2006; Parr és mtsai, 2007). A logikát alapul véve, illetve az emberek és majmok esetében észlelt testi és agyi működési hasonlóságokra tekintettel, levonható következtetés, hogy nagy valószínűséggel más rokon fajok is hasonlóan élhetik meg az érzelmek érzésekben való kifejeződését. Az érzéseket illetőleg pedig, bár mi képesek vagyunk érzékelni a saját érzéseinket, ez az egyetlen közvetlen bizonyítékunk, ami egyáltalán a létezésükre utal. Éppen ezért, mert az érzések olyan folyamatok, melyek külső szemmel egyszerűen nem észlelhetőek, sokan tagadják, hogy bármiféle szerepük lenne bizonyos nonverbális fajok életében. Ne feledjük, hogy volt idő, amikor az emberek ugyanezt feltételezték az újszülöttek érzéseivel kapcsolatban, aminek következtében érzéstelenítés nélkül műtötték őket (pl. körülmetélés). Manapság a többség egyetért abban, hogy ez téves feltételezés volt, még ha az újszülöttek testi és agyi működése sokban is különbözik a felnőttekétől, esetenként jobban is, mint más két különböző bár rokon faj egyedei között. Ha képesek volnánk megkérdezni egy naiv földönkívülit, hogy szerinte három egyed, egy felnőtt ember, egy újszülött ember és egy csimpánz közül melyik kettő a leginkább hasonló egymáshoz, nem lehetünk biztosak benne, hogy az idegen a két emberre mutatna a trióból. Számos olyan terület van, amelyben az emberek közötti különbségek (pl. fiatalok és öregek között vagy agyi károsodottak és neurotipikusak között) nagyobbak, mint két más, különböző de rokon faj között, azonban az emberi érzések létezését még ennek tudatában sem vitatjuk. Nemcsak abban hiszünk, hogy az állatok képesek érzéseket átélni, hanem abban is, hogy az egyedi evolúciós fejlődési történetüktől függően ezek az érzések egészen egyediek is lehetnek. A témán belül pedig feltételezhető a hasonlóság olyan fajok között, melyeknek átfedő az evolucionális fejlődése. Természetesen a rokon fajok nagyobb valószínűséggel élnek meg hasonló érzéseket. A különböző fajok egyedi evolúciós fejlődési útjaihoz hasonlóan az ezen fajokhoz tartozó egyedek is mind sajátosan fejlődnek a tapasztalataiktól függően, melyek mind szerepet játszanak az egyedek agyának és testének kialakulásában, illetve formálódásában. Ebből következően, eltérő fajok között az érzelmek hasonlóan eltérő megnyilvánulását tartjuk a legvalószínűbbnek; erre utal jelen cikkünk címe is: "A félelmem nem a tiéd, és soha nem is lesz az". Emberként sosem fogjuk megtudni, milyen lehet denevérként élni (Nagel, 1974), és nagy valószínűséggel azt sem, hogy pontosan hogyan élheti meg a világot a saját szomszédunk. Mint azt már említettük, más fajok érzéseit nehéz lenne hitelesen leírni hiszen képtelenek beszámolni az érzelmi állapotukról. Téves azonban az a feltételezés is, hogy az emberek minden esetben tisztában vannak azzal, hogy mit éreznek. Sokunk például azért jár pszichológushoz, hogy erre derítsen fényt. Emellett gyakori, hogy valaki úgy válaszoljon hasonló irányultságú kérdésekre, ahogy szerinte az társadalmilag elfogadott (pl. "jól vagyok"), ami ugyancsak megnehezíti a valódi érzéseik megismerését. Az érzések és érzelmek felbecsüléséről Mindenekelőtt, amikor az érzéseket és érzelmeket kutatjuk, a terület használatban lévő kifejezéseit kell definiálnunk, illetve megfelelő kontextusba helyeznünk. A vonatkozó irodalomban számos különböző kifejezést használnak az érzelmek leírására; némely kutatók bizonyos kifejezéseket kizárólagosan csak emberekkel kapcsolatban használnak, míg mások általában csak más állatfajok esetén kerülnek elő. Andrews (2020) erre a problémára tekintettel feltételezi, hogy ha mindig csak újabb és újabb szakszavakat találunk ki a többi fajra alkalmazandóan, míg a régi, már létező kifejezéseket szigorúan csak embertársaink kapcsán használjuk, ezzel felesleges jelentéstani korlátokat állíthatunk az emberek és más állatok közötti hasonlóságok keresésének útjába. Amikor egyes viselkedésmintákat egy bizonyos módon értelmezünk az emberek esetében, és ugyanezeket egészen máshogy nevezzük, amikor állatokról van szó, az az összehasonlító kutatást közvetetten akadályozza, és ezzel együtt az érzelmek általános és okbeli kutatását is. Egyre gyakrabban fordul elő, hogy a kutatók az érzelmekre mint sokoldalú állapotokra tekintenek, melyeknek mérhető fiziológiai, viselkedéstani és kognitív részei is vannak (Mendl és tsai, 2010; Paul és mtsai, 2019). Mi is hiszünk abban, hogy érzelmi állapotok működésébe több különböző szempont vizsgálatával nyerhetünk megbízható módon belátást. Ennek bizonyítására számtalan példa hozható fel. Ahhoz, hogy a saját érvünket támasszuk alá, ezek közül szeretnénk pár olyanról beszámolni, amelyek olyan viszonylag nem invazív technikákat alkalmaznak, amik fajokon átívelve vizsgálják az érzelmek viselkedéstani és fiziológiai befolyását. Egy főként termográfiát alkalmazó tanulmányban például, Nakayama és mtsai (2005) az orrot fedő bőr hőmérsékletének csökkenését mutatták ki rézuszmajmoknál attól függően, hogy egy laboratóriumi köpenybe öltözött és fogó hálót tartó kutató mennyire állt közel hozzájuk. A mért hőmérsékletesés mellett a majmok növekvő gyakorisággal vicsorogtak némán, bámulták a kutatót tágra nyitott szájjal, vagy cuppantgatták a szájukat - negatív érzelmeket kifejezvén. Egy másik példa lehet az a felfedezés, hogy egy érintőképernyős feladat során a megfigyelt bonobók figyelmi elfogultságot mutattak a fajtársaik érzelmi megnyilvánulásaival kapcsolatban. Ezen kívül a kutatók azt is észrevették, hogy az állatok gyakran törölték vagy érintették meg az orrukat, amikor bizonyos teszteknél a nekik mutatott érzelmet indikáló képet kénytelenek voltak megközelíteni, ami pedig az érzelmeik befolyásolhatóságát jelzi (Kret és mtsai, 2016). Egy kutyákkal végzett kísérlet során kimutatták, hogy amikor az állatokat különválasztották a gazdájuktól, azok éberebben viselkedtek. Felkeltek, sétálni kezdtek vagy körbe-körbe futni, különösen az ajtó irányába, miközben ugattak vagy szűköltek. A szívverésükben történt fiziológiai változások negatív érzelmek megjelenésére utaltak (Katayama és mtsai, 2016). Egy másik, viselkedéstani és szívműködési méréseket kombináló tanulmány azt veti fel, hogy a vizsgált juhok negatív tapasztalatokat követően negatív érzelmeket mutatnak, aminek a fordítottja is igaz (Reefmann és mtsai, 2009). Egy lovakkal végzett vizsgálat során a szívműködés és a nyál koncentrációjának változásait kombinálták (Janczarek és mtsai, 2019). Ezek alapján sikeresen kimutatták, hogy a lovak érzelmei negatívaknegatívakká váltak, amikor az lovaspályán nézők is jelen voltak. Mindezek a kísérletek, illetve azoknak eredményei, arra mutatnak, hogy a pszichofiziológiai reakciók, hormonszintek, kognitív torzulások vagy viselkedéstani változások megfigyelésével az érzelmeket is ki tudjuk következtetni. Az érzelmek könnyen terjednek át egy egész csoportra. Különböző tanulmányok kimutatták az empátia alapvető formáit a társas fajokban, a rágcsálóktól a főemlősökig. Ezek közé tartozik például az érzelemkifejezések utánzása, mások érzelmi állapotának felismerése, mások szorongásaira megnyugtató viselkedéssel vagy segítő cselekedetekkel való válaszadás. (Preston & de Waal áttekintése, 2002; de Waal és Preston, 2017). Egyes állatok, például a hollók, nemcsak viselkedési szinten azonosultak a fajtársaik érzelmeivel (pl. Osvath és Sima, 2014), hanem az érzelmi állapotot értelmező ítélőképességükkel is, miután szemtanúi voltak egy fajtárs negatív manipulációra adott, látható frusztrációval járó reakciójának. (Adriaense és mtsai, 2019). A csimpánzok féltékenységi reakciókat mutatnak, ha saját értékes társadalmi kötelékeiket veszély fenyegeti. (Webb és mtsai, 2020); A hosszúfarkú makákók ellazulnak (azaz csökken a szervezetükben keringő kortizol szintje), miközben egy barátjukkal foglalkoznak (Stocker és mtsai, 2020), és több faj esetén tarthatjuk inkább „félig telinek, semmint félig üresnek” a poharat az ítélkezési vagy kognitív torzítási feladatok eredményei alapján. (Paul és mtsai, 2020). Panksepp érvelésével összhangban az érzelmek viselkedési, fiziológiai és kognitív összetevőit magában foglaló legújabb kutatások azt sugallják, hogy az állatok nemcsak érzelmi viselkedési reakciókat mutatnak, hanem úgy tűnik, hogy fajtársaik érzelmi reakcióit is megtapasztalják. (Kret és mtsai, 2020; Nieuwburg és mtsai, 2021). Az érzelmek az agyi struktúrák összetett hálózatába ágyazódnak, beleértve a kérgi és szubkortikális területeket is, amelyek a testtel szoros kölcsönhatásban aktiválódnak (Prochazkova és Kret, 2017). A legújabb neuroimaging (agyi képalkotással kapcsolatos) kutatások az érzelmeket és azok kognitív értelmezését kutatják, és azt mutatják, hogy túlzott leegyszerűsítés lenne azt állítani, hogy „az érzések agykérgiek”. A kutatások során erős érzelmek kiváltására alkalmaztak ökológiailag megfelelő, a kockázatos döntéseket vagy társadalmi dilemmákat magában foglaló paradigmákat. Ezek a tanulmányok kimutatták az ősi agyi struktúrák kulcsfontosságú szerepét a társadalmi kirekesztés, a depresszió és az öngyilkosság érzésében (pl. Cáceda és mtsai, 2020). Más tanulmányok szoros kapcsolatot mutattak ki a test és az agy között. Például egy tanulmány beszámol egy kutatásról, melyben a résztvevőket nagymértékben megterhelték, miközben fMRI-n keresztül mérték a testi reakciókat (pulzusszám, bőrvezetés, kortizol), saját maguk által bejelentett stresszszinteket és agyi aktivitást. Egyértelmű összefüggéseket figyeltek meg egyrészt az idegi válaszok, másrészt a testi válaszok és az önbejelentett stressz között (Orem és mtsai, 2019). Az érzelmek még a legősibb idegi struktúrákat is befolyásolják. A gerincvelő az érzelmi ingerekre gyorsan aktiválódik. (Smith és Kornelsen, 2011), és Hohmann (1966) klasszikus munkája kimutatta, hogy a gerincvelő-elváltozás drasztikusan befolyásolja a betegek érzéseit. Ezzel nem azt állítjuk, hogy minden gerincvelővel rendelkező állatnak vannak érzései. De az ilyen, gerincesekre jellemző struktúrák bevonódása (Leung & Shimeld, 2019), megkérdőjelezi a tudat, a nyelv, és a kulturális konstrukciónak kizárólag emberi jellemzőként való hangsúlyozását. Az emberi idegrendszer felépítése, amely evolúciós szempontból „újabbnak” számít, megtalálható az emlősöknél és madaraknál is (pl. Stacho és mtsai, 2020). Az emberi agy aligha különbözik kategorikusan a többi agytól. Ennek ellenére nem tagadjuk, hogy az emberi agynak lehetnek olyan jellemzői, amelyek más fajokból hiányoznak (pl. Koechlin, 2011; Preuss, 2011; Semendeferi és mtsai, 2011), és hogy ezek az egyedi struktúrák megváltoztathatják az érzelmi élményeket (LeDoux, 2017). Ez ugyanakkor más fajokra is igaz, mivel minden fajnak egyedi agya van. A különbség az, hogy lényegesen kevesebb ismeretünk van más fajok agyi struktúráinak az érzelmekben betöltött szerepéről. Panksepp (2011) az emberek és más állatok érzelmeiben szerepet játszó párhuzamos idegi mechanizmusokat demonstrálva nem látott okot különböző érzelmi élmények állítására (bizonyítás nélküli elfogadására), és ebben a kérdésben hajlamosak vagyunk egyetérteni vele. Még abban az esetben is, ha a tudatosság szempontját hangsúlyozzuk: a saját tükörkép felismeréséről (amely az önismeretet mutatója), az elme elméletéről, a metakognícióról és a jövő tervezéséről szóló legújabb tanulmányok (áttekintette: de Waal, 2016) az állatok önreflexív képességeit sugallják, még akkor is, ha más tudósok szkeptikusak maradnak (pl. Heyes, 2017; Povinelli, 2020). Például a rhesus majmoknak "memóriatudatosságuk" van abban az értelemben, hogy tudják, mit tudnak vagy nem tudnak (Smith és mtsai, 2013; Templer & Hampton, 2012); Úgy tűnik, hogy a kapucinus majmok, a kaliforniai bozótos szajkók és az eurázsiai szajkók nemcsak azt fogják fel, amit mások tudnak, hanem azt is, amit mások akarnak (Hattori, 2012; Ostojić és mtsai, 2017), és a csimpánzok figyelembe veszik a fajtársak (akár hamis) hiedelmeit (Krupenye és mtsai, 2016). Tekintettel arra, hogy a tudat mennyire rosszul definiált, és hogy a fejlett kognitív tulajdonságok milyen széles körben elterjedtek más fajoknál, korainak tartjuk azt feltételezni, hogy az említett fajok nem ismerik érzelmeiket. Evolúciós szempontból logikusabb feltételezni az emberi tudatot azokban a fajokban, amelyek kapcsolatban állnak velünk, minthogy megtagadjuk, tehát célszerűbb az előbbit munkahipotézisként elfogadni (de Waal, 2019). A kognitív és evolúciós parszimóniáról és az etikai megfontolásokról Képzeljünk el egy állatot, amely kihátrál a káros inger elől. Látunk egy csimpánzt, aki miközben egy kígyót bámul, és halk vészkiáltásokat hallat, óvatosan és lassan félreáll az útból. Egyes tudósok, például LeDoux kiindulópontja az, hogy az ilyen viselkedést öntudatlanul irányítottnak és érzelmektől mentesnek kell feltételezni, hacsak az ellenkezőjét nem bizonyítják. Itt a kognitív parszimónia szabályát alkalmazzuk, amely a lehető legegyszerűbb kognitív folyamatot feltételezi a viselkedés értelmezésekor. A kognitív szűkszavúságot fontos figyelembe venni számos állatfaj viselkedésének értelmezésekor. Ha a fenti példában egy gyümölcslégy viselkedését írtuk volna le csimpánz helyett, egyetértünk abban, hogy ez a megközelítés lenne a leghelyesebb. A példa azonban az emberek legközelebb élő rokonáról szól, egy jól tanulmányozott fajról, amelyről sok információnk van. Fontos felismerni, hogy a kognitív takarékosság szabályát ritkán alkalmazzák az emberi viselkedésre. Amikor a kutatók azt sugallják, hogy az emberi érzelmek magasabb rendű tudatos kognitív folyamatokon alapulnak, mivel az emberek verbálisan számolnak be érzelmeikről, fennáll annak a veszélye, hogy olyan folyamatokat feltételeznek, amelyek esetleg szükségtelenek, így megsértik Occam borotváját. Félretéve az önbevallás érvényességéről szóló vitát, az érzéseket leginkább az érzelmi állapotok következményének, semmint okának tekinthetjük (Anderson és Adolphs, 2014). Következésképpen azt gondoljuk, hogy az érzések nem tájékoztathatnak bennünket magának az érzelmi állapotnak a kognitív folyamatairól és összetettségéről. Véleményünk szerint a fenti példában szereplő csimpánz fél, és szándékosan óvatosan cselekszik, hogy minimalizálja a lehetséges károkat. Ez nem jelenti azt, hogy csak ezt az értelmezést kell jelenteni. A teljes képhez csatolni kell a viselkedés objektív leírását, hogy ezek az adatok hozzáférhetőek és nyitottak maradjanak a jövőbeni értelmezésre. Az összehasonlító pszichológusok azáltal, hogy mindenáron meg akarják őrizni a kognitív szűkszavúságot, figyelmen kívül hagyhatják az evolúciós szűkszavúságot, ami azt diktálja, hogy olyan magyarázatokat kell kínálnunk, amelyek a lehető legkevesebb változást feltételezik a filogenetikai fában. Bár a kognitív parszimónia fontos lehet, itt szeretnénk hangsúlyozni az evolúciós szerénység biológiai álláspontját, kijelentve, hogy ha a rokon fajok hasonló körülmények között hasonló viselkedést mutatnak, akkor azt valószínűleg hasonló pszichológiai folyamatok vezérlik (de Waal, 1999). Amíg az ellenkezőjét be nem mutatjuk, feltételeznünk kell, hogy ezeknél a fajoknál a hasonló viselkedés hasonló érzelmekkel és bizonyos esetekben hasonló érzésekkel párosul. Ez az álláspont természetesen nem teljesen új. David Hume filozófus (1739, 226. o.) az elsők között szorgalmazta a keresztspecifikus egységességet a viselkedési magyarázatokban, aki jóval azelőtt megfogalmazta a következő próbakövet, hogy evolúciós elméletünk lett volna: Ez az állatok külső cselekedeteinek hasonlóságából fakad, hogy azok belső működését is azonosnak ítéljük meg a miénkkel; és ugyanezen érvelési elv továbbvitelével arra a következtetésre jutunk, hogy mivel belső működéseink hasonlítanak egymáshoz, azok származási okai is hasonlóak kell legyenek. Ha tehát bármilyen hipotézist előállítanak egy olyan mentális művelet magyarázatára, amely közös az embereknél és a vadállatoknál, akkor mindkettőre ugyanazt a hipotézist kell alkalmaznunk. Hume álláspontja felveti a kérdést, meddig terjeszthetjük ki a hasonló állapotok fogalmát, és mennyire kell rokonnak lennie két fajnak ahhoz, hogy hasonló érzéseket éljenek át. Míg az érintett ősi struktúrák és mechanizmusok miatt minden állatnál elvárunk valamilyen érzelmi állapotot, a távoli rokon fajok, például a gerinctelenek esetében agnosztikusak vagyunk az érzésekkel kapcsolatban. Ezzel szemben azt állítjuk, hogy ésszerűtlen kizárni az érzések lehetőségét minden állatban, különösen azokban, amelyek közeli rokonságban állnak velünk, tehát testben és agyban hasonlóak. Ezenkívül elfogadjuk azt a gondolatot, hogy az érzések több vonalon konvergens módon fejlődhettek, és ezeknek a taxonoknak az összehasonlító vizsgálata segíteni fog nekünk, hogy rávilágítsunk a szelekciós nyomásra, amely mind az érzelmek, mind az érzések fejlődését alakíthatta (Fitch és mtsai, 2010; Massen, 2020). Végül egy figyelmeztetést szeretnénk mellékelni. Azoknak, akik nem választják szét el az érzelmeket az érzelmektől, és kételkednek az utóbbi létezését az állatokban , különleges kötelességük meggyőző bizonyítékot szolgáltatni, amikor tagadják az állati érzések létezését. Ennek a karteziánus álláspontnak etikai vonatkozásai vannak. Az emberek másfajta kötelezettséget tapasztalnak az érzelmekkel rendelkező vagy anélküli entitásokkal szemben, ezért az állati érzék kérdése központi szerepet játszik az állatokkal való kíméletes bánásmódról szóló minden jelenlegi vitában. Ez azt jelenti, hogy ezen a területen a lehető legnagyobb körültekintéssel kell eljárnunk, hogy elkerüljük, hogy takarmányt adjunk azoknak, akik erkölcsi megfontolásra méltatlannak tartják az állatokat. Nekünk (beleértve e véleménycikk szerzőit is) kötelességünk tisztán látni, mi a puszta feltételezés és mi a tény, ha állati érzelmekről van szó. Ugyanakkor az állatok érzelmeinek tudományos bizonyítékaira van szükség ahhoz, hogy jobban megértsük érzelmi életük mélységét. Ennek érdekében az alábbi szakasz felsorol néhány fontos lépést, amelyeket meg kell tenni. Hogyan tovább? Először is, a hangsúlyt érdemes a nem mérhető tényezőkről a mérhetőkre áthelyezni (Adolphs & Andler, 2018). A technológia fejlődése lehetővé teszi például, hogy egzakt módon figyeljék meg az állatok érzelmeket kifejező mimikáját (például a csimpánzok és más fajok FACS-ja, Waller és mtsai, 2020). Pupillometria, pulzusmérés, termográfia hormonszint és az idegi aktiváció mérésének segítségével invazív módszerek nélkül is mérhetjük a testi kifejezéseket és a fiziológiai izgalmat (Nieuwburg és mtsai, 2021). Az érintőképernyők és a szemkövetők segítségével az érzelmek észlelését és az érzelmileg elfogult döntéshozatalt kísérleti paradigmákban tanulmányozhatjuk (pl. Parr és Heintz, 2009; Kret és mtsai, 2016). El kell ismernünk azonban, hogy az ezekhez a jelekhez kapcsolódó érzések maguk továbbra sem mérhetőek, de ez az emberi érzelmek esetén is nagyrészt így van. Az emberrel kapcsolatos modern pszichológiai kutatások esetén is ajánlott tehát az érzelmek mérhető aspektusára koncentrálni, azoknál a vizsgálatoknál, ahol eddig inkább az érzésekkel, mint az érzelmekkel foglalkoztak. Ez megkönnyíti az emberek és más fajok összehasonlítását, és eltávolít minket az introspekció megbízhatatlanságától (Baumeister és mtsai, 2007). Nem tagadjuk az érzések fontosságát, de vitára ad okot (lásd fent), hogy mennyire lényegesek az érzések az érzelmek működésében. Másodszor, az emberi és az összehasonlító pszichológia célja a pszichológiai állapotok vagy vonások megértése, kísérletezés, megfigyelés és interjúk segítségével. Igyekszünk megérteni a viselkedést, és megfejteni a látható jeleket, gyakran fiziológián, idegtudományon és/vagy evolúcióelméleten alapuló hipotéziseket használva. Nem feltétlenül lényeges kérdés, hogy a feltételezett közbeeső változók megismerhetők-e vagy nem. Hiszen a csillagászokat sem kérjük arra, hogy ne hivatkozzanak a láthatatlan gravitációra, amikor a bolygómozgásokat magyarázzák, ahogy a biológusokat sem, hogy ne hivatkozzanak a közös evolúcióra, amely szintén láthatatlan, amikor megmagyarázzák, miért hasonlít olyan feltűnően a csimpánz kezei az emberekére. A tudományos magyarázatok során nagyon gyakran fordulnak elő feltételezett közbeeső változók, amelyek elősegítik, hogy a megfigyelt jelenségek értelmezhetők legyenek. Ugyanígy az állati érzések láthatatlansága sem jó érv a létezésük tagadására. A harmadik előrelépés véleményünk szerint az, hogy próbáljuk meg jobban figyelembe venni az állatok szemszögét a kérdések feltevése és a tanulmányok tervezése során. Ha egy tipikusan emberi jelenséget veszünk, és feltesszük a kérdést, hogy például a csimpánzok is mutatják-e az adott jelenséget, akkor valószínűbb, hogy ez a viselkedés jobban jellemez minket, mint őket. Az állatok viselkedésével foglalkozó szakirodalom tele van olyan példákkal, ahol az állatokat tévesen ítéltük meg az emberi kísérletek előítéletei alapján (de Waal, 2016). Ez az elfogultság gyakran arra késztet, hogy az emberszerű tulajdonságokat keressük az állatokban, különösen a velünk közeli rokonságban állókban, és ezzel figyelmen kívül hagyjuk más fajok egyediségét. Nehezen látunk egy csimpánzt úgy, ahogy egy fajtársa látja. Ahelyett, hogy az emberi érzelmekre összpontosítanánk, más állatok fajspecifikus érzelmeit kell figyelembe vennünk, ahogyan azok az adott faj sajátos szükségleteivel összhangban fejlődtek. Olyan alulról építkező megközelítésre van szükségünk, amely nem feltétlenül az előre meghatározott emberi érzelmekre összpontosít. Összefoglalva, véleményünk szerint, ha egy faj viselkedési, neurofiziológiai, hormonális vagy kognitív válaszokat mutat a kiválasztott ingerekre, joggal beszélhetünk érzelmekről mindaddig, amíg az ellenkezőjét be nem bizonyítják. Sőt, egyes esetekben akár érzelmekről is beszélhetünk. Meggyőződésünk, hogy az egyetlen módszert alkalmazó vizsgálatok helyett a több különböző módszerre épülő megközelítés helytállóbb, és úgy gondoljuk, hogy a vizsgálható fajok sokfélesége, tekintettel az agy- és testfelépítésükben mutatkozó különbségekre, az érzelmek és érzések tanulmányozásában új betekintést kínálhat. Az eredeti cikk angol nyelven itt olvasható: https://link.springer.com/article/10.1007/s42761-021-00099-x
0 Comments
Leave a Reply. |
Archives
December 2023
kapcsolat:
[email protected] Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható. |