Michael Shikashio & Dr. Amy Cook beszélgetése [podcast epizód] Az összefoglalót írta: Sebők Monika
Röviden arról van szó, hogy egyfajta szociális játékkal (szerintem a legjobb magyar megfelelő ebben az esetben a kapcsolódási játék) csökkentjük a félelmet, szorongást, akár az agressziót is. Ez a fajta terápiás jellegű játék, főleg, ha már megerősödik a partnerkapcsolat, a legjobb fokmérője, hogy a kutya tanulásra alkalmas állapotban van. Hiszen annyiszor mondjuk, hogy ingerküszöb alatt kell tartani a kutyát tréningezéskor. Ebbe az intim kapcsolódási játékba nem akar majd részt venni a négylábú, ha nem érzi magát biztonságban, nyugalomban. Ez elég egyértelmű jel. Hiszen az ingerküszöb elég összetett dolog, illetve nem is egy dolog, hanem épphogy egy átjáró egyik állapotból a másikba. Sok érzelem állhat az egyértelműen ingeküszöb feletti jelek mögött, úgymint ugatás, ugrálás, morgás (lásd a cikket Eileen Andersontól: az ingerküszöb mint fiziológiás válasz, érzelmi küszöb, viselkedési küszöb, stb.). Az viszont egyértelmű, hogy ha játszik az eb, akkor ingeküszöb alatt van. A cél, hogy a legalacsonyabb stressz-szinten tartsuk a kutyát. Ehhez régen a jutalomfalatot használtuk. Most már azt is nézzük, hogyan veszi el azt a falatot. Szeretnénk tudni, mennyire tud koncentrálni. Ha otthon felismeri a jeleket, de máshol nem, az azt jelenti, valamilyen ingerküszöböt átlépett. Ennél a módszernél nem kell találgatnunk, mi zajlik éppen a kutyabuksiban, felismerhető: játszik vagy nem. Kis csacskaságokra kell gondolnunk kapcsolódási játék alatt. Játékok és jutalomfalat nélkül. Bizalmatlanabb kutyáknál elővehetünk játékokat, csak hogy egyértelmű legyen számára, ez most játék, de a hangsúly nem a tárgyon van. Semmiképpen sem huzijátékozunk (tug), mert az túl intenzív. A lényeg az, hogy valami kis könnyed évődés legyen, ami szórakoztató, de amiből könnyen ki lehet lépni, ha úgy adódik. Pont az az információ, hogy belép-e a játékba, kilép-e valami inger hatására, illetve hogy ha kilépett, utána visszatér-e folytatni azt. Ez segít eldönteni, hogy belekezdjünk-e a tanulásba, függeszük-e fel, vagy mi legyen. Kutyaszerű bolondozásban gondolkodjunk, és kezdjünk el ez által kommunikálni a kutyával. Hasonlóképpen, mint ahogy a kisbabákkal játszadozunk: megkínáljuk valami kis vicces dologgal, és várjuk, hogyan reagál rá. Az ebek sokszor nem is tudják, hogy reagálhatnak. Nem kezdünk nagy játékba, hanem csak évődünk vele. Jelezzük, hogy egyenrangú játékpartnerei szeretnénk lenni, kapcsolódni hozzá elvárásoktól mentesen. Kvázi improvizációs partnerekké válunk, vagyis várjuk, mivé fejleszti a kezdeményezésünket. („Yes, and...”- az improvizáció alapja) Kooperációs alapú játék ez, aminek a menetét ők is befolyásolhatják kívánságaikkal és akár elutasítással is. Ha nem tetszik neki, amit felkínálunk, megpróbálunk valami mást. Ha az sem jön be, lehet, hogy nincs kedve az egészhez, és ezt is el kell tudni fogadni. Ha viszont megtaláljuk a kellő stílusú játékot, az terápiás hatású. Hiszen a kutyának éreznie kell, hogy nem csupán a gazdái vagyunk, hanem társai is: egyenrangú játszótársai. Mint ahogyan emberi kapcsolatainkban s fontos, hogy együtt nevessünk, lazuljunk, hisz ez által jobban megismerjük a másik lényét. Csapatépítés ez, egy közös nyelv kialakítása, egymásra hangolódás, amiben a kutya a testbeszédével vesz részt. Az ilyen játszadozás az, amiért négylábú társat vesz maga mellé valaki: lehet bolondozni, nevetgélni, és ezáltal erősebb köteléket létrehozni a felek között. Mert nehéz egy problémás kutyával, még ha tudja is az ember, hogy nem akarattal nehezíti meg a dolgunkat szegény. Rengeteg bánat, szégyen, bűntudat, megbánás és stressz övezheti a döntést, hogy valaki menhelyi kutyát vesz magához. Nagyobb munka lehet, mint amire számított, és nem feltétlenül érzi kompetensnek magát a gazdi. Nem is akart talán ennyire elmerülni a tréningezés rejtelmeiben...De játszani nyílván akart, felhőtlenül szórakozni és szeretetteljes kapcsolatot kialakítani egy társállattal, mikor hazavitte. Mikor a klikkeres formálás bejött, az megfelelő párbeszédnek tűnt: a kutya csinál valami jót, a gazdi megjutalmazza érte. Ez sokkal jobb, mint az addigi „ a gazda a főnök” megközelítés. Ám a formálás amennyire hasznos, annyira mechanikus. Hiszen fókuszálunk arra, amit formálni szeretnénk, vagyis a kutya egyedül van, amíg a gazdi arra vár, hogy olyat tegyen, amire klikkelhet. Ez a folyamat nagyon fontos, dehát a kutyák társas lények, játékra vágynak otthon és az iskolában is (itt általános értelemben véve a játékot, nem az eddig tárgyalt kapcsolódási játékként). Jó gondviselői szeretnénk lenni a kutyánknak, fontosak számunkra az érzései, mikor viselkedési problémákat produkál otthon vagy a kutyasuliban. Szeretnénk, ha élvezné, mikor tanul. A klikkernél viszont olyan fontos a precizitás, hogy az nem ad teret a személyiségünknek. Ezt kell áthidalnunk valamivel, hogy érezze, ez közös ügyünk. Amy hangsúlyozza, hogy ez a fajta kapcsolódási játék nem veszi át az egyéb tréningek helyét. Sőt, egy kezdő gazdit előbb célszerű más módszerekkel sikerelményhez juttatni, rávezetni, hogyan érheti el a kívánt viselkedést. Idővel lehet ezt is behozni a repertoárba, hogy a kutya érzelemvilágát építsük. Persze nem kötelező, de ez is nagyon jó terápia lehet annak, aki jól érzi benne magát. Mindenkinek meg kell találnia a neki megfelelő terápiás módszert. Annak, aki ad a módszernek egy esélyt, Amy segít megtalálni a rájuk jellemző közös játékstílust. Mert először furcsa lehet ebbe beleereszkedni, „lemenni kutyába”. Kezdhetünk egy egyszerű reggeli üdvözléssel, amikor beugrik az ágyunkba. A lényeg, hogy kétoldalú legyen a kommunikáció. Figyeljük, válaszol-e, ha mi kimutatjuk az érzelmeinket. Csóvál-e például? A cél, hogy válaszolgassunk egymásnak. Amy segít lebontani a kapcsolódási folyamatokat olyan kis elemekre, amik még nem riasztják meg a kutyát. Lehet a kiindulópont egy érzelemmegnyilvánulás vagy épp az etetés. Incselkedhetünk a falattal, eldughatjuk a zsebünkbe, és a jellegzetes évődő hangnemmel jelezhetjük, ez itt a bohóckodás ideje. Csakúgy, mint a gyerekeknél, a kutyáknál is sok minden indulhat ki ilyen apróságokból. És persze nem kell a földön játszanunk, az ágyon is bírkózhatunk, kuncogva elbújhatunk a takaró alá, ilyesmi. A széken ülve nyílván nehezebb mozogni, de úgy is lehet, csak akkor a kutya legyen magasabban, mondjuk a kanapén, hogy jobban hozzánk férjen. Egy hóbortos kis interakcióra gondoljunk: kukucskáljunk, boop-oljuk meg a nóziját, forgassuk a fejünket, játékosan lökdösődjünk, imitáljunk harapdálást a kezünkkel. Bármiféle csacskaság lehet, ami idővel a mi kis titkos nyelvünkké válik. Amy hangsúlyozza, hogy agresszív kutyával nem szabad ilyen játékokat játszani, de azzal, akinek valami külső ingerre adott félelme van, igen. Hiszen pont az alap biztonságérzetét növeljük ezáltal. A folyamat a következő: játszunk először a szobában, majd nyitott ablaknál, majd a kertben. Hagyjuk, hogy a beszűrődő zajokra, szagokra felfigyeljen, és nyugodtan várjuk meg, míg visszatér hozzánk. Kirajzolódik egy mintázat, mi zökkenti ki tartósan, mikor tér vissza. Ha kis szintű változást nem visel jól, rá kell vezetnünk, hogyan tud hosszabb ideig nyugodt maradni. Mire kilépünk az utcára, már ismerős lesz a szituáció nekik. Ez nagy ugrás, de eddigre megtanulja, hogyan kezelje a zavaró tényezőket, és térjen vissza a játékhoz, miután észlelte azokat. Azt kell éreznie, hogy semmi különös nem történik. A legeslegutolsó lépés lesz majd, hogy közel kerüljön idegenekhez. Addig még sokáig a biztonságos távolságban vonultatunk fel változatos elemeket: egy zacskót, egy motort, 2 embert, majd két aktivitást végző embert, különböző ruházatot viselő embereket, akik más-más dolgot csinálnak. Szép lassan minden ismerőssé válik neki. Praktikus két személlyel végezni a folyamatot: az egyikük játszik, a másikuk változtatja a háttéringereket. Az ellenkondicionálás során is hasonlóan változatos dolgokkal ismertetjük meg a kutyát, a különbség az, hogy itt ő maga végzi a felfedezést, hogy egy-egy inger ismerős, nem kell tőle félni. Amy szerint támogatott habitualizáció történik, még ha nem is kifejezetten habituálizációs folyamat zajlik a kutya agyában. Párhuzamot von a kölykök szocializációjával. Ott is megismertetjük őket dolgokkal, helyekkel, megetetjük őket, amiből ők tanulnak. Miért ne működne ez felnőtt kutyával? Hisz az, hogy az ember bánthatja, téves információ. Helyzetet kell teremteni rá, hogy átélhesse, megszokhassa az új dolgot, és frissíthesse a tudását. Az elme újrakalibrálását viszont nem lehet elvégezni, ha már valamitől nyugtalan. Biztonságban kell éreznie magát, hogy tanulni tudjon. Játék közben ez biztosított. A maguk tempójában tanulhatnak. Amy nem tudja, pontosan hogyan, de biztosra veszi, hogy az oxytocinnak nagy szerepe van a tanulási folyamatban. Amy szerint a PlayWay egy mellékterápia. Tanítunk a kutyának alternatív viselkedésmódot, ellenkondicionálunk, jutalmazzuk a jó viselkedést és más módszerekkel is kombinálhatjuk. De mégis megkülönböztetett helye van a játéknak. Ez általánosságban csökkenti az állat szressz-szintjét. Nyugodtabb alapállapotban sokkal több mindennel meg tudnak bírkózni. Akárcsak mi. És egy jó kis játék a négylábú társunkkal mindkettőnknek segít ennek elérésében. Hiszen ezért lett kutyánk, nemdebár? :) A Play Way instrukciói magyar nyelven innen letölthető. Fordította: Székely Daniella - Sunny Side Dog Behavior A podcast epizód itt hallgatható meg:
Dr Amy Cook elérhető az összes social media felületen, és az alábbi weboldalakon: A podcast házigazdája:
0 Comments
Leave a Reply. |
Archives
December 2023
kapcsolat:
[email protected] Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható. |