Írta: Sarah Stremming, fordította: Kovács-Kun Orsolya, lektorálta: Szekeres Zsuzsa Mi, kutyások, akik együtt élünk, dolgozunk velük, tudjuk: előfordulhat, hogy egyszer majd szembe kell néznünk imádott társunk végleges elaltatásával. Sőt, sokunknak jó néhányszor kell ezt átélnie. De létezik egy olyanfajta eutanázia is, amikor nem a kutya fizikai állapota indokolja ezt a visszavonhatatlan lépést: lehet akár fiatal, testileg teljesen egészséges, életerős is. Ez a viselkedési eutanázia: amikor egy kutya viselkedése egész egyszerűen nem passzol bele az ember által teremtett környezetbe. Kutyánk szándékos halálba küldése borzalmas és felfoghatatlan, még akkor is, ha ez az egyetlen kegyes megoldás. Emlékszem, végig a karomban tartottam öreg kutyáimat, mialatt elaludtak az öröklétbe. Tudtam, hogy teljes és boldog életük volt, de ettől még borzalmasan éreztem magam, és kicsit én is meghaltam velük. Amikor Kelsót elaltatta az állatorvosa, nem kívántam mást, mint hogy melléfekhessek, és vele együtt keljek át a szivárványhídon. Ilyen mély az a fájdalom, amit az ember akkor érez, amikor el kell engednie szeretett kutyáját. Ha az eutanázia indoka nem szervi betegség, hanem valamilyen viselkedésbeli zavar, a fájdalom nem kevésbé húsba vágó. Sőt, talán, bizonyos szempontból még nehezebb: a számtalan mentség, kétség, a „mi lett volna, ha...”, „bárcsak...” gubancai tovább bonyolítják a kérdést. Sokan szeretnek olyan álomvilágban élni, ahol a kutyák viselkedése kiszámítható, alakítható, és eredendően minden kutya jónak születik. Még többen képzelik azt, hogy minden reakciójukat bármilyen körülmények között kordában lehet tartani, feltéve, hogy kéznél vannak az erre alkalmas eszközök. Márpedig ideje lenne szembenéznünk a valósággal: a kutyáknak megvan a maguk saját szabad akarata, és az ezek érvényesítésére való, fogakkal teli állkapcsuk. És bár felkészíthetjük őket a sikeres együttélésre; a lehető legjobb kiképzést adhatjuk neki; mindent megtehetünk annak érdekében, hogy biztonságban legyenek – mégis, ember tervez, isten végez, és hát becsúszhatnak hibák... Elég lehet egy aprócska figyelmetlenség, ami súlyos sérülést okoz egy gyermek arcán, vagy egy másik család házikedvencének életébe kerül... ilyenkor bizony eljöhet az ideje bizonyos nehéz döntések meghozatalának. A tréning sosem lehet betonszilárd, és a százszázalékos odafigyelés sem garantálja a tökéletes biztonságot. Az állatok már csak állatok maradnak, és ha ezek a hibák valamelyik családtagunk komoly sérülését, halálát okozzák, akkor az etikus választás a viselkedésprobléma miatti eutanázia. Lelki füleimmel máris hallom a tömeges felhördülést, ezért érdemes itt megemlíteni azt a megoldást, amikor új otthont keressünk a problémás egyednek. Kétségtelen, hogy vannak esetek, amikor egy kutya viselkedése nem illik bele aktuális családjának az életvitelébe, de összességében nem alkalmatlan arra, hogy a mi emberi világunkban megtalálja a helyét. A kutya mások: a család macskája, másik kutyája, a férj/feleség vagy akár a gyerekek felé mutatott legkisebb mértékű agresszív megnyilvánulása elég ok lehet arra, hogy olyan helyet keressünk neki, ahol nincsenek jelen olyan tényezők, melyek ilyen viselkedést válthatnak ki belőle. Egyszer egy ügyfelem kutyájának, aki megharapta a család kisgyermekét, egy olyan helyet találtam, ahol egy egyedülálló hölgy élt a három macskájával. Mivel a nő az ötvenes éveiben járt, és nem akart gyereket, a kutya senkit sem bántott, így boldogan élték le együtt az életüket. De nézzük az érem másik oldalát. Egy barátom befogadott egy kutyát (nevezzük Maxnek) egy a maga területén elismert mentőszervezettől, akit azért adtak menhelyre, mert agresszíven viselkedett a család gyermekével. Max kedves, cuki kutyus volt, és az állatmentők összes tesztjén jelesre vizsgázott. Az ideiglenes befogadója sírva búcsúzott tőle, és meg volt róla győződve, hogy a gyerek szörnyű viselkedése váltotta ki Maxből azt, hogy megharapja. Ám nem telt bele hat hónap, és Max úgy megharapta a barátom gyermekét, hogy az sokkot kapott, és egy életen át viselte az arcán a nyomait. Karácsony napja a sebészeten telt, hogy valahogyan visszarögzítsék a fiú arcát és száját a koponyájához. Mi történt? A gyerek kipróbálta a kertben a karácsonyra kapott új elektromos hoverboardját, és véletlenül megbotlott a kutyában. Mindenkire vigyáztak. Mindenkinek hagytak elég teret. Mindenki hónapokig élt harmóniában. Max korábbi családja nem vállalta a felelősséget: továbbpasszolták őt valaki másnak. Egy olyan szervezethez került, amelyik ilyen fajtájú kutyákat vesz át állatmenhelyekről, így került bele Max a tutiba: egy tökéletes otthonba ... melynek a barátom és a fia fizette meg az árát, Max pedig belehalt. Pedig ez a történet alakulhatott volna teljesen másként is. Mindenesetre elég az hozzá, hogy nem ártana, ha az emberek vállalnák a felelősséget a kutyájukért, akit magukhoz vesznek. Másik családba adni egy olyan kutyát, akinek komoly agressziós, harapásos előélete van, semmilyen körülmények között nem tekinthető etikus lépésnek. És ilyenkor bizony számít a sérülés módja, hiszen tudjuk jól, hogy a kárt okozó harapások esélyének legjobb előrejelzője – a korábbi kárt okozó harapás. Amikor idáig fajul a helyzet, a viselkedési eutanázia egy olyan választás, amit néha a magasabb érdekek megkívánnak, és ez annak fog fájni a legjobban, aki kimondja ezt az ítéletet. Úgy tenni azonban, mintha ez egy kegyetlen tett lenne, már önmagában kegyetlen tett. Én személyesen két viselkedési eutanázia végrehajtásában vettem részt. Mindkét esetben gyermekre irányuló súlyos agresszióról volt szó, és mindkét alkalommal gyászoltam. Mindkét alkalommal forgolódtam az ágyamban, és a kutyákra gondoltam, akikkel rosszul bánt ez a mi világunk; a kutyákra, akik vadon élő ragadozóként, vagy akár másik otthonban tovább élhettek volna. Jó néhány más esetben is szerepet vállaltam. Méghozzá minden esetben azért, mert ha egy kutya erőszakos megnyilvánulása olyannyira súlyos következményekkel jár, ami miatt nem való a mi társas környezetünkbe, az valójában a világ összes kutyájának életét fenyegeti. Mindannyiunknak át kell éreznünk, mit jelent az, amikor egy kutya gyerekre támad; ez mindannyiunk lelkében, akik szeretjük a kutyákat, és meg akarjuk tartani őket, nyomot kell, hogy hagyjon. Vállalnunk kell a felelősséget ezekért az állatokért, megfelelő kiképzésben kell részesítenünk őket, és amikor arról van szó, döntenünk kell az életükről. Ezt a megállapodást kötöttük. Az eredeti cikk angol nyelven itt olvasható: https://thecognitivecanine.com/we-need-to-talk-about-behavioral-euthanasia/
0 Comments
Leave a Reply. |
Archives
December 2023
kapcsolat:
[email protected] Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható. |